Szóval akkor kezdjük!
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni..."
Őszintén bevallom, hogy nem mostanában, hanem körülbelül három hete olvastam el ezt a könyvet, de egyszerűen el kellett hogy teljen pár nap míg fel tudtam dolgozni magamban a történetet és átgondoltam. Ugyanis John Green nem egy egyszerű témához nyúlt regénye során.
► Hogy miről szól? Mint ugye a fülszövegben is olvasható volt, főszereplőnk Hazel Garce Lancaster tüdőrákban szenved, szülei a diagnosztizálás után kivették az iskolából és egy támaszcsoportba küldték el. Itt ismerte meg a híres Augustus Waterst, aki metaforákkal áraszt el mindent (a legismertebb ezek közül, amit manapság a Tumblrtől kezdve a Facebookig szinte mindenhol olvashattok: "A fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra."). A történet további része pedig arról szól, hogy miként élik meg a rák hatásait (gondolok itt még Isaacre is), valamint, hogy hogyan szövődik szerelem Hazel és Augustus között. (Dióhéjban ennyi.)
► Vélemény? Én nem vagyok az a sírós fajta, de ezen még én is megkönnyeztem. Ez a könyv tökéletesen bemutatja az igaz szerelmet, az élet nehézségeit és az elmúlás fájdalmát. Nagyon sok fontos témát dolgoz fel a regény, például a halál fogalmát (Mikor érkezik el az a bizonyos halál? Mennyire kell tőle tartanunk?), a remény fogalmát (Van még remény a gyógyulásra, vagy egyáltalán az életre?), a szülők szenvedését amint azt kell átélniük és nap mint nap nézniük, hogy a gyerekük haldoklik és persze mint ezek mellett a szerelem, ami vajon lehet örökkön örökké tartó és mindent képes túlélni? Ezek mind nagyon lényegesek de ugyanakkor egész ügyesen szőtte bele ezeket a problémákat az író a történetbe. Ez a regény példaértékű lehet mindenki számára az élettel kapcsolatban: nem lehet tudni, meddig tart, de meg kell becsülni, hogy van. A történet segítségével tökéletesen átélhetjük ezeknek a fiataloknak a fájdalmait és örömeit is. (SPOILER!Amikor például Isaac elvesztette a látását, én is el tudtam képzelni és együtt tudtam érezni, hogy milyen érzés is lehet az, amikor az életben utoljára látsz valamit.SpOILER!) Külön tetszettek John Green vizes-hasonlatait, amik a könyv kezdete óta (tényleg a kezdete óta) behálózták az egész történetet. Nálam még egy könyv sem ért el ilyen hatást, örök kedvencem lesz.
► Mi az ami nagyon tetszett? Amit már a regény eleje óta megkedveltem a főszereplőkben, hogy kilátástalan helyzetük ellenére voltak pillanatok, amikor felhőtlenül boldogok voltak, együtt nevettek és legalább egy pillanatra is el tudták felejteni a rákot. Mert miért ne? A legtöbb ember azt hiszi, hogy ezek a fiatalok búskomoran élik napjaikat, pedig ez nem igaz. És ez megint egy fontos dologra világít rá: mégpedig arra, hogy bármilyen mélyponton is vagy az életedben, soha ne felejts el egy pillanatban is a boldogságra gondolni, vagy nevetni. Hiszen nem bennünk van a hiba. Csillagainkban a hiba. (Hmm, milyen költői voltam)
► Mi az ami nem tetszett? Engemet személy szerint kicsit idegesített Hazel pesszimistasága, hogy ő egy gránátnak mondta magát, vagy hogy már semmi esélyt nem látott az életében. (Örülök hogy a regény végére változott a véleménye.)
► Összesítve: Imádtam. Ennyi. Ide már nem tudok többet fűzni.
Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, ha egy szívbemarkoló, fájdalmas, pimasz történetet szeretne olvasni, szerintem gyorsan olvasható. (Én egy nap alatt kiolvastam.)
Köszönöm, hogy elolvastad szerény véleményemet, remélem, hogy Te is kedvet kaptál a regény elolvasásához! :)
xoxo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése